Miért olyan szörnyű fárasztó a zoom elött ülni egész nap?

Miért olyan szörnyű fárasztó a zoom elött ülni egész nap?

#digitális #figyelem #covid19

Biztos tapasztaltad mostanában, hogy miközben naphosszat ülsz a géped elött, gyakran mentálisan is és fizikailag is elfáradsz, érzelmileg kimerülsz. Karantén időszakban ez az új normális és mivel munkavégzési szokásaink jó eséllyel meg fognak változni, a videós megbeszélések a járvány után is tartósan velünk maradnak.

Azért csak lehet valamit ezzel csinálni? (a válasz igen, és mindjárt mondom is, hogy mit)

Merthogy mi is történik a képernyő elött?

Szemben azzal, amikor élőben találkozunk másokkal, a képernyő elött a gép jeleiből kell összeraknunk a számunkra megszokott, normális interakciós helyzetet. A gépi jelek közvetített jelek, és mint ilyenek, a közvetlen, élő helyzethez képest hiányosak. Arról nem beszélve, hogy bármelyik pillanatban megakadhatnak a technika tökéletlensége miatt.

De mit nekünk képernyős munkavégzés, meg gépi jelzések! Mi, szorgos digitális dolgozók, nem adjuk fel! Agyunk továbbra is ugyanúgy működik mint régen, azaz minden erőnkkel azon vagyunk, hogy hozzájussunk mindahhoz az információ mennyiséghez amihez szokva vagyunk.

A digitális eszközön való kommunikálás extra kihívások elé állít minket.

Mintha edzéskor a futógép ugyanarra a sebességre, csak enyhe hegymenetre lenne beállítva: így kicsikét nehezebb a programot végigcsinálni, igaz?

Hagyományos körülmények között, élő találkozásnál nem kell tudatosan figyelnünk a nonverbális kommunikációs csatornákra, mivel ezek „olvasására” szuperképességünk van, azaz automatikusan futnak a háttérben.

Ez nem véletlen: e csatornák mind arra valók, hogy a rajtuk keresztül érkező jelekből villámgyorsan következtessünk arra, hogy beszélgetőtársunk hogyan érzi magát, milyen háttérprogramok futnak a fejében, vagy akár hogy éppenséggel igazat mond-e avagy hazudik nekünk? Szóval itt húsbavágóan fontos infok, egyenesen a túlélés zálogai érkeznek, melyek nélkül félkarú óriások volnánk.

A virtuális világban rengeteg energiát leköt az arckifejezések, gesztusok, a kis kézmodulatok, a hanglejtés, hangszín, vagy éppen a hangsúly tudatos figyelése, nyomon követése.

Tovább tetézi a helyzetet, hogy miközben kiváncsian fürkésszük távoli társunk nonverbális jelzéseit, tudatosan igyekszünk irányítani a saját magunkét is. Tökéletesen tudatában vagyunk annak, hogy a kamera „visszafigyel”, azaz színpadon vagyunk és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen képet mutatunk magunkról. Pláne úgy, ha még felvétel is készül a beszélgetésről.

Kell-e ennél több, hogy összeessünk a nap végére? Pedig csak egész nap a gép elött ültünk! 

A gép elött ülve nem is vesszük észre, hogy valójában folyamatosan az alábbi dolgokat csináljuk, mert valahogy pótolni akarjuk a kiesett fizikai kontaktus nyújtotta kapcsolódási lehetőségeket:

  • Fokozott szemkontaktust tartunk, ezzel is bizonyítva, hogy 100%-osan jelen vagyunk a beszélgetésben. Ez normális körülmények közt nyilván kifejezetten provokáló gesztus, mindenki emlékszik milyen volt, mikor valamelyik nagyvárosban éjszaka utazott haza a metrón, és kínosan ügyelt arra, hogy még véletlenül se nézzen senkinek a szemébe.
  • Nézegetjük magunkat a jobb alsó kis kockában, vagy újra és újra lapozgatni kezdünk a galéria nézetben, hogy vajon ki mit csinál éppen, és hogy vajon mit látnak rólam a többiek.
  • Nem kell hozzá több, mint pár másodperc csend a virtuális térben, és azonnal gyanút fogunk, hogy vajon ez a másik fél közönyösségének, barátságtalanságának a jele-e, vagy pedig aggódni kezdünk, hogy megint a technika hagyott-e cserben minket. A lényeg, hogy megtörik a flow, és ha csak egy-két pillanatra is, de kizökkenünk a beszélgetés ritmusából, amibe visszaállni újabb erőfeszítést igényel.
  • Számolnunk kell azzal is, hogy bármelyik percben ránk nyithat a férjünk, feleségünk, gyerekünk, berohan a kutya, stb., ami kellemetlen lehet vagy rossz fényben tüntethet fel minket.
  • Önmagában az a tény is stresszt vagy fáradságot okozhat, hogy mindent ugyanazon képernyő elött csináluk: itt beszélgetünk a barátainkkal, itt sportolunk mert követjük az online jógaórákat és edzésprogramokat, itt egyeztetünk a főnökünkkel és a kollegáinkkal, innen nézzük ki az új recepteket hogy végre valami mást is főzzünk már, stb., azaz szinte minden szociális szerepünk ebben a monoton környezetben zajlik.

Hogyan kezelheted mindezt?

  • Először is változtass a hozzáállásodon: fogadd el, hogy a virtuális találkozók mások és sose lesznek ugyanolyanok, mint az „igaziak”. Elégedj meg azzal ami van, ez is több mint a semmi.
  • Beszélj a többiekkel arról, ha csak egy pár szóval is, hogy hogyan érzitek most magatokat a képernyő elött vagy csak úgy általában a bőrötökben. Oszd meg az aggályaidat, de akár az örömeidet is, hiszen ezek lehetőséget teremtenek a kapcsolódásra, a bizalom és közelség kialakulására. Lehet például egy rövidebb kötetlen beszélgetésre időt hagyni rögtön a bejelentkezés után, az éles program elött.
  • Iktass be szüneteket a megbeszéléseid közé. Már az is sokat segít, ha egy 5-10 percre kimész sétálni.
  • Jó, ha sikerül tisztázni, hogy legyen-e bekapcsolva a kamera, és ha igen mikor, illetve mikor OK azt kikapcsolni. Egy hosszabb előadás esetén általában jobban elfogadjuk, ha a hallgatóság nem látható.
  • Hozd be a home office-ba a stand up meeting-ek szokását: állj fel a képernyő elött, és ha kell, csinálj emelvényt a lap top alá, vagy tedd fel azt egy polcra. A lényeg, hogy időnként állva is tudj dolgozni. Mellette persze tartsd meg az asztalt is, hogy váltogathasd a helyszíneket.
  • Ne próbálj a hívások közben más feladattal is foglalkozni. Úgysem megy jól, a figyelem megosztásért nagy árat kell fizetni, mellette meg még látszik is. Kezeld a hívást úgy, mint egy rendes beszélgetést.
  • Nem kell folyamatosan fixíroznod a képernyőt: nyugodtan nézz el másfelé, attól te még figyelhetsz, sőt. Mások is így fogják ezt értelmezni. 

A videóhívásokra is igaz az, hogy gyakorlás teszi a mestert.

Ha sokat csináljuk, belejövünk, s ebben csodálatos adaptációs készségünk is segít minket. Bele-belefáradunk, de közben szép csendben alkalmazkodunk a megváltozott körülményekhez és sikerrel fogjuk venni ezt az újabb akadályt is. Kialakulnak az új, virtuális kommunikációs készségeink és olyan természetessé és könnyeddé válik majd az online lét, mint amilyen ma az, hogy telefonon beszélgetünk egymással. Végül is ez is csak egy a sokféle kommunikációs csatorna között, ami ebben az egyre komplexebb és kaotikusabb világban lehetővé teszi, hogy interakcióban maradjunk egymással. Egy újabb modern vívmány, amit ha ésszel használunk, nem kerekedik felül rajtunk, viszont élvezhetjük az előnyeit.