Hogyan NE adjuk át családi cégünket az utódunknak?
#coachingszemlélet #utódlás #családivállalkozás #bizalom #felhatalmazás
Az Utódlással az HBO profi forgatókönyvírói (Jesse Armstrong és csapata) ismét valami olyan ínyencséggel kedveskedtek a nézőknek, amivel mindenki vérmérséklete és kedve szerint kiélheti szeretet-, gyűlölet-, izgalom-, vagy éppen rettegési igényét.
A drámasorozat a Roy család életét követi nyomon, akik egy óriás médiavállalatnak, a Waystar Royco-nak a tulajdonosai. A történet azzal indul, hogy Logan Roy (Brian Cox), a család feje és egyben a vállalatcsoport vezérigazgatója, váratlanul bejelenti a 80. születésnapján, hogy mégsem áll szándékában lemondani a cég irányításáról. E döntése feszültséget kelt az örökösök körében, hirtelen mindenki igyekszik jól helyezkedni és amíg még nem késő, a lehető legtöbb hatalmat magához ragadni.
Pár napja már mindig a Roy család eszelős családi drámájával kelek reggelenként, és napközben is többször eszembe jutnak Kendall, Shiv meg a többiek. Hogy vajon most mi van velük, ki hogy érzi magát, ki miben sántikál és milyen húzással fogják megint megszivatni egymást. És egyre jobban gyűlölöm Logant, drukkolok Kendallnak és reménykedem, hogy lassan végre sikerül majd átlendülnie a holtponton. Mert Kendall alapvetően egy jó srác. Kár lenne érte. Ahogy őt figyelem, arra gondolok, hogy vajon milyen sok olyan gyerek van a világon, akiket a hatalom- és kontrollmániás, uralkodni vágyó szülője tesz tönkre és akik soha nem találják meg az aputól és anyutól kapott örökség fogságából kivezető utat.
A sorozat sajátos nyelvezetére, hangulatára menet közben tanulunk rá. A jelenetek, a párbeszédek eleinte idegenek, nem érted mi ez a fura közeg amibe kerültél. Aztán ahogy haladsz a részekkel, egyre inkább ráérzel a film éleseszű, szarkasztikus humorára. Nem lövöm le a legjobb poénokat, de tényleg van benne olyan, ami ha másnap eszedbe jut, bárhol vagy, hangosan felröhögsz.
Az egyes részek mindig régi, elsárgult fotók bejátszásával indulnak. Megjelenik a gyönyörű, feltehetően a család birtokában lévő, stílusos, Central Parkra néző palota képe, amely régi szép időket, hatalmas gazdagságot, megingathatalan biztonságot és idillt jelképez. Látjuk a négy gyereket elefántháton meg családi fogadásokon, felsejlik egy gazdag, magával ragadó, meghatározó múlt, ami egész életükön végigkíséri, vagyis inkább végig kísérti őket.
Kendall drámája a legerősebb. Ő az, aki az első évadban még kétségbeesetten vergődik mint hal a hálóban, keresi, kutatja és újabb és újabb ötletekkel kísérli meg a szökést- szabadulást az apa fogságából. Connor, a legidősebb báty, a maga módján berendezett egy furcsa életet, amiben bár elég ingatag érzelmi talajon áll, van valamiféle egyensúly. Roman a legfiatalabb fiú, ő már nagyon korán oly mértékben szívta magába a család mérgezett levegőjét, hogy igazából kisgyerekként feladta, és rég beletörődött sorsába. Shiv az egyetlen, aki úgy tűnik, sikerrel veszi fel a harcot és teremt egyfajta saját független világot. Ez talán főként annak köszönhető, hogy ő az egyetlen lány, akit a zsarnok apa macsósága kevésbé vagy legalábbis másként kényszerít a behódolásra.
A görög drámákhoz hasonlóan amúgy maga Logan is csupán egy előre megírt sorsot teljesít be. A tranzakcióanalízis dráma háromszögében ő az Üldöző. Logan maradéktalanul hozza az Üldözővel szemben támasztott szerepelvárásokat: eszes és gonosz, nem kerüli el semmi a figyelmét, kitartó, megjegyez mindent és nem habozik mikor lecsap az ellenségre. Igazi smart ass, ragyogó megoldásokkal a tarsolyában. Nem kérdés, hogy Brian Cox-nak kijárna egy Oscar jelölés ezért az alakításért.
Szóval Kendall. Egy coach itt arra gondol, hogy itt és most talán még nem késő, most kell ott lenni emellett az ember mellett, most kell őt támogatni, megfogni a kezét és kísérni az útján. Mert ez az ember képes lesz végigmenni azon a bizonyos úton, hiszen tehetséges, képzett, tapasztalt, van érzelmi intelligenciája, azaz egy sor olyan erőforrással bír, amikre támaszkodhat menet közben. Coachként azonnal elvállalnám, mert hiszek benne, hiszek abban, hogy meg tudja csinálni. Hogy mit is?
Kendall fő kihívása érzelmileg leválni az apjáról. Ezt akarja megcsinálni, ez az ő igazi küldetése, és ehhez segítségre van szüksége. Itt, az első évadban még nem tudjuk merre vezet Kendall útja, ami persze egyáltalán nem baj, sőt. Megbocsátjuk esetlenségét, bumfordiságát, együttérzünk vele, összeszorul a szivünk mikor végignézzük, ahogy megalázza őt az apja. Izgulunk, hogy vajon mikor és hogyan fog végre megtörténni a leválás, a valódi függetlenedés. Hiába, hogy az apja szemében ő csak egy alkalmatlan kis senki, aki pusztán kegyelemből jutott el oda, ahol most van, hiszen önmagától semmire se lenne képes. Az se gond, hogy ezt a dőreséget néha a világ is és maga Kendall is elhiszi. Semmi nem számít, hiszen mi már tudjuk, látjuk ebben a srácban Michael Corleone igazi reinkarnációját.
És valóban: Kendall többször is nekiveselkedik a „Nagy Feladatnak” és minden alkalommal borzasztó közel kerül a végső győzelemhez. Alaposan előkészíti az akciót, támogatókat, külső segítséget is bevon. Második próbálkozása során apja legközelebbi bizalmasait, a befolyásos Gerrit és a jogtanácsos Franket is maga mellé állítja. De aztán egy sorsszerű véletlen folytán ismét elbukik: terrorcselekménytől tartva a rendőrség az egész várost lezárja és Kendall képtelen időben visszaérni Long Island-ről arra a bizonyos legeslegfontosabb board ülésre, amikor a nagy leszámolásnak meg kellett volna történnie. Hiába a helikopter, hiába a telefon, az ilyesmit személyesen kellene intézni. Mi, nézők, csak hüledezünk, hogy hogy lehet szegénynek ekkora pech-je. Hogy épp ekkor zárják le a várost! És ekkor még szentül meg vagyunk győződve arról, hogy tényleg csupán egy sorsszerű véletlen szólt közbe és akadályozta meg őt terve végrehajtásában.
Aztán Kendall egy külső sugallatra újra feláll és újra megpróbálja a már-már lehetetlent. Itt már az első évad utolsó nagy jelenetében vagyunk. De sajna, úgy tűnik hősünk nem készült fel eléggé erre a menetre, érzelmileg nem gyúrta ki rá magát kellőképpen. A döntő pillanatban, immár sokadszorra, ismét a vesztébe rohan és beteljesíti önpusztító sorsát: nem tart mértéket a kábítószerrel, elveti a sulykot, s ezzel kihagyja a nagyszerű lehetőséget. Megtörténik a borzalom, Kendall megint piszkosul elcseszi a dolgot. Hiába ment már erre rá egyszer a házassága, nem tanult belőle. Szinte fáj ezt végignézni, merthogy valami olyasmi zajlik, aminek úgy érezzük, egyszerűen nem szabadna megtörténnie.
Most itt lett volna a nagy lehetőség, hogy Kendall valami újat tanuljon, valami új dolgot próbáljon ki. Ezen a ponton rájössz, hogy hiába is próbálod, nem tudod elfojtani a makacsul meg-megjelenő és önmagának teret követelő hipotézist a fejedben, miszerint ha Kendall mellett lett volna pár jó coach, akkor most nagy valószínűséggel nem itt tartana! De micsoda balszerencse: egy se volt mellette! A kritikus pillanatban szerencsétlenségére mindössze Stewy, a régi barát téblábolt a helyszínen. Ha Stewyba szorult volna egy kicsike kis érzelmi intelligencia, akkor ha nem is együttérzésből, de legalább üzleti érdekből azonnal felfogta volna, hogy itt most mindennél fontosabb lenne Kendallt valahogy a víz fölött tartani. Ebbe aztán tényleg érdemes lett volna apait-anyait beleadnia, hiszen ha Kendall ismét elhasal a kábszer miatt, akkor ennek az egyik legnagyobb kárvallottja éppen maga Stewie volna. De Stewynak igazából nem nagyon volt ötlete, hogy hogyan vagy mivel lehetne eltéríteni barátját egy újabb csík felszippantásától, az ilyesmi aztán igazán nem az ő erőssége. Csak annyi jutott eszébe, hogy figyelmeztetni kell Kendallt, hogy nem kéne többet anyagoznia mert másnap kemény meló vár rájuk. És még az is, hogy belökje, hogy ő bizony nem tud több cuccot adni, nincs nála több. Ez nyilvánvaló hazugság volt, amit mindketten jól tudtak, így tehát Stewy nem túl eredeti megnyilvánulása pusztán arra volt jó, hogy Kendall gyorsan levegye: semmiféle együttérzésre nem számíthat barátjától. Ezen a ponton Kendall úgy érezte, nincs kihez fordulnia, nincs kitől segítséget kérnie – megjegyzendő, ekkor már joggal: tényleg nem volt kitől. Hagyta, hogy hatalmába kerítse lelkét a sötétség. S újra elindult a már sokszor próbált (tév)úton. Kocsiba ült egy pincérrel, aki állítólag tudott egy jó dealert valahol a környéken. Kendall vezetett. A sötétben hirtelen kiugrott az útra egy szarvas, és ahogy az már ilyenkor lenni szokott az efféle ebadta fenevadakkal, dermedten lecövekelt a fényszóró sugarában. Erre Kendall félrerakapta a kormányt, belehajtott a tóba, majd könyörtelenül összecsaptak a fejük felett a hullámok. Nézőként némán és rémülten süppedtem még mélyebbre a fotelemben és hagytam, hogy hasson rám ez a szép metaforikus filmnyelv.
Hát nagyjából itt tartok most, az első évad végén. Kiváncsian várom a második évadot. És nyugtázom a felismerést, hogy ismét itt egy sztori, ami fején találta a szeget mert érzékenyen, jó párbeszédekkel és kiváló színészi játékkal mutatja meg, hogy márpedig tényleg van olyan, hogy nem elég a jó szándék, sőt, még nagyon akarni valamit sem elég ahhoz, hogy ez a bizonyos valami megtörténjen. Az is kell hozzá, hogy úgy a fejedben, mint a szívedben te magad is kész legyél rá.